Az ontológiai érvet, amely nem a világtól a Teremtőjéig, hanem az Isten gondolatától az Isten valóságáig terjed, először világosan megfogalmazta Szent. Anselm (1033 / 34–1109) Proslogionjában (1077–78). Anselm az Isten fogalmával kezdte, mint amivel semmi nagyobb nem képzelhető el (alikvid quo nihil majus cogitari rendelkezik). Az, hogy egy ilyen lényt csak gondolatban létezünk, és a valóságban sem, ellentmondást jelent. Ugyanis az X, amelyikből hiányzik a valós lét, nem az, amelynél nagyobbat nem lehet elképzelni. Még nagyobb lény lenne X a létezés további tulajdonságával együtt. Így léteznie kell a felülmúlhatatlanul tökéletes lénynek – különben nem lenne felülmúlhatatlanul tökéletes.

Ez az érv azóta is érdekli a filozófusokat. Némi vita után a 13. században Descartes átfogalmazta Meditációiban (1641). Descartes egyértelművé tette az Anselm érvelésében implicit módon feltételezett feltételezést, miszerint a létezés olyan tulajdonság, amelyet egy adott X birtokolhat, vagy nem. Ebből következik – azzal a feltételezéssel együtt, hogy a létezés olyan tulajdonság, amelynek jobb birtoklása, mint hiányzása -, hogy Isten, mint felülmúlhatatlanul tökéletes, nem hiányozhat a lét tulajdonságától.

Ez az a feltételezés volt, hogy a létezés olyan állítmány, amely a legtöbb későbbi filozófus véleménye szerint végzetesnek bizonyult az érvelés szempontjából. A kritikát először Descartes kortársa, Pierre Gassendi, később és hangsúlyosabban Immanuel Kant (1724–1804) német filozófus fogalmazta meg a tiszta ész kritikájában (1781). Bertrand Russell és mások a 20. században tovább pontosították ezt az ellenvetést. Russell szerint az, hogy kijelölt tulajdonságokkal rendelkezik – legyen az háromszög, amelyet háromoldalas síkfiguraként definiálnak, vagy Isten, amelyet felülmúlhatatlanul tökéletes lényként definiálnak -, nem jelenti azt, hogy tulajdonítunk neki további tulajdonságot, nevezetesen , hanem annak állítására, hogy a koncepció példányos – hogy ennek a fogalomnak valóban vannak példányai. De hogy egy adott koncepció példányos-e vagy sem, ténykérdés. Ezt nem lehet eleve meghatározni, hanem csak bármi mással, ami megfelelő módszer az ilyen tények felfedezésére. Ezt a megfigyelési igényt nem lehet megkerülni azzal, hogy a létet beleírjuk a fogalom definíciójába (“létező háromoldalú sík figura”, “létező felülmúlhatatlanul tökéletes lény”), mert a szükség ismét felmerül, amikor kérdés, hogy ez a kibővített fogalom példányos.

A 20. században több keresztény filozófus (nevezetesen Charles Hartshorne, Norman Malcolm és Alvin Plantinga) állította Anselm érvelésének második formájának érvényességét. Ez a “szükséges létezés”, a “létezésnél” még magasabb értékű tulajdonság függvénye. A szükségszerűen létező lényről nem lehet koherensen azt gondolni, hogy nem létezik. Tehát Istennek, mint a felülmúlhatatlanul tökéletes lénynek rendelkeznie kell a szükséges létezéssel – és ezért léteznie kell. Ezt az érvet azonban bírálták, mivel nem vette figyelembe a logikai és az ontológiai, vagy a tényszerűség közötti különbséget. A logikailag szükséges létezés összefüggések nélküli, mert a logikai szükségszerűség a fogalmak közötti kapcsolatokra vonatkozik, nem pedig azok példányosítására. Isten szükségszerűségének tehát ontológiailag vagy tényszerűen kell lennie, nem pedig logikailag szükséges létezésnek: Isten létezik mint végső tény, kezdet vagy vég nélkül, és anélkül, hogy bármi mástól függene a lét. Azt azonban, hogy ez az ontológiailag szükséges lény fogalma megvalósul-e, nem lehet eleve meghatározni. Az örök és független lény gondolatából nem lehet érvényesen levonni, hogy valóban létezik ilyen lény.