Boléro, egytételű zenekari mű, amelyet Maurice Ravel állított össze, és amely a zeneszerző utasítása szerint a lehető leghangosabban kezdődik halkan és befejezéssel. Ida Rubinstein orosz táncos megbízásából Bolérót először a párizsi Operaházban adták elő 1928. november 22-én Bronislava Nijinska koreográfiájával. A mű megalkotása óta számos filmben szerepel, de a cselekmény szerves részét képezte Blake Edwards filmjének 10 (1979), Dudley Moore és Bo Derek főszereplésével.

Kezdetben Rubinstein arra kérte Ravel-t, hogy készítsen neki egy spanyol karakterű művet, ami azt sugallja, hogy ő – egy magasan képzett hangszeres, aki hat évvel korábban átdolgozta Modest Mussorgsky képeit egy kiállításon című orosz zeneszerzőtől – adaptálhatna zenekarhoz Isaac Albéniz spanyol néhány zongoradarabot. De némi megfontolás után Ravel ehelyett megírta saját eredeti szerzeményét, egy darabot, amelyet Boléro-nak hívott – bár egyesek megfigyelték, hogy a ritmusok inkább hasonlítanak a fandango és a seguidilla, mint a bolero ritmusaira. Debütálásakor maga Rubinstein vállalta el a fülledt kávézó táncosának szerepét, csábítva férfias közönségét, akinek növekvő izgalmát tükrözi a mű crescendo aláírása.

A Boléro 18 variációkészlet egy eredeti kétrészes témáról – vagy, helyesebben szólva, a téma 18 hangszereléséről, mert maga a téma nem változás, bár a műszerek igen. A pergődob nyitási ritmusa után (a ritmus folytatódik változatlanul az egész mű alatt) a darab a következőképpen folytatódik:

• (1) szólófuvola (a hangszer alacsony tartományában)
• (2) szóló klarinét (szintén alacsony a tartományban)
• (3) szólófagott (magas a tartományában) )
• (4) szóló E-lapos klarinét (hangmagasságában kisebb és magasabb, mint a szokásos B-lapos klarinét)
• (5) szóló oboe d’amore (az oboa és az angol kürt között hangmagasságban és hangnemben)
• (6) elnémított trombita és fuvola (a fuvola párhuzamosan úszó fuvola) a trombita vonaláig)
• (7) szóló tenorszaxofon (szokatlan szereplés egy zenekarban, de Ravelnek tetszett a jazz)
• (8) szóló szopránszaxofon (kicsi, egyenes, magas hangú szaxofon)
• (9) francia kürt és celesta (utóbbi párhuzamos harangszerű hangjai) a kürt vonaláig)
• (10) klarinétból álló kvartett és három kettős nád (a hangszínben organikus kombináció)
• (11) szólóharsona (tele van érzékletesen csúszó részekkel)
• (12) magas fafúvósok (egyre hangosabbá válnak)

A 13. variációval a húrok végül háttér-szerepükből kerülnek elő, hogy átvegyék a vezetést a fennmaradó variációkban. A crescendo tovább épít; a dobverés továbbra is fennáll, egyre hangsúlyosabbá válik. Nem sokkal később trombita ékezetek kerülnek hozzáadásra, hozzájárulva az intenzitáshoz, amíg az utolsó pillanatokban a teljes zenekart a keverékbe nem dobják – harsonák, cintányérok és mindazok -, aminek eredményeként a darab egy exultáns, ha hirtelen befejezésig vezet. >