Clayton Antitrust Act, az Egyesült Államok Kongresszusa által 1914-ben elfogadott törvény a Sherman Antitrust Act (1890) tisztázása és megerősítése érdekében. Ez utóbbi homályos nyelve számos kiskaput biztosított a nagyvállalatok számára, lehetővé téve számukra, hogy bizonyos korlátozó üzleti megállapodásokba bonyolódjanak, amelyek ugyan önmagukban nem jogellenesek, de a versenyt hátrányosan befolyásoló koncentrációkat eredményeztek. Így annak ellenére, hogy Theodore Roosevelt és William Howard Taft elnökök közigazgatása a Sherman-törvény alapján bizalmat rombolt, 1913-ban egy kongresszusi bizottság számára kiderült, hogy a nagyvállalkozások tovább nőttek, és hogy a pénz és a hitel ellenőrzése ország olyan volt, hogy néhány embernek hatalma volt pénzügyi pánikba sodorni a nemzetet. Amikor Pres. Woodrow Wilson a meglévő monopóliumellenes jogszabályok drasztikus felülvizsgálatát kérte, a kongresszus a Clayton-intézkedés elfogadásával válaszolt.

Míg a Sherman-törvény csak monopóliumot nyilvánított törvénytelennek, addig a Clayton-törvény illegálisként határozta meg bizonyos üzleti gyakorlatokat, amelyek elősegítik a monopóliumok kialakulása vagy ezekből fakadó. Például a holdingtársaságok és a reteszelő igazgatóságok bizonyos formáit tiltották, csakúgy, mint a diszkriminatív fuvarozási (hajózási) megállapodásokat és az értékesítési területek elosztását az úgynevezett természetes versenytársak között. A Clayton-törvény két szakaszát később módosította a Robinson-Patman-törvény (1936) és a Celler-Kefauver-törvény (1950) annak megerősítése érdekében. A Robinson-Patman-módosítás végrehajthatóbbá tette a 2. szakaszt, amely az árakkal és az ügyfelek közötti diszkrimináció egyéb formáival kapcsolatos. A Celler-Kefauver-törvény megerősítette a 7. szakaszt, amely megtiltotta az egyik cégnek, hogy egy másik vállalkozás részvényeit vagy fizikai eszközeit (azaz gépeit és berendezéseit) biztosítsa, amikor a felvásárlás csökkentené a versenyt; kiterjesztette a monopóliumellenes törvények hatályát az egyesülések minden formájára, amennyiben ez a hatás jelentősen csökkentené a versenyt és inkább monopóliumot teremtene. A korábbi jogalkotási intézkedések egyszerűen korlátozták a horizontális összefonódásokat – amelyek azonos típusú árukat előállító cégeket érintenek. Ezzel szemben a Celler-Kefauver-törvény tovább ment azáltal, hogy még a különböző iparágakban működő vállalatok egyesülését is korlátozta (vagyis konglomerátum-fúziókat). A Clayton-törvényt és más monopóliumellenes és fogyasztóvédelmi szabályokat a Szövetségi Kereskedelmi Bizottság hajtja végre.