Anti-Sm és Anti-RNP antitestek és klinikai megnyilvánulások

Az anti-Sm és anti-RNP antitestek klinikai jelentősége vita tárgyát képezi. A betegség aktivitása / súlyossága és az antitest-titer közötti korrelációt értékelő tanulmányok eltérő eredményeket hoztak. Az anti-Sm jelenléte hasznos az SLE diagnosztizálásában, és annak kimutatása az anti-dsDNS, anti-Ro és anti-La mellett különösen hasznos lehet más antitestekkel kombinálva a vese lupus kockázatának kitettebb betegek azonosításában. Úgy tűnik azonban, hogy az anti-Sm antitestszint ingadozása nem segít a betegség aktivitásának nyomon követésében. A tanulmányok azonban azt sugallják, hogy ennek az antitestnek az ismételt vizsgálata javasolt, ha az eredetileg negatív, mivel az eredetileg anti-Sm negatívként diagnosztizált betegek a diagnózis után 8 évvel is pozitívakká válhatnak. Az anti-Sm megjelenése később, az SLE során előre jelezheti a vesebetegség kialakulását.

Az anti-RNP antitestek magas szintje többszörös kötőszöveti rendellenességhez (MCTD) társul. Az MCTD volt az első reumatikus betegség, amelyet autoantitest teszttel határoztak meg, amely kimutatta az anti-RNP antitestek magas titerét. Az MCTD jellegzetes klinikai jellemzői a Raynaud-szindróma, a sclerodactyly, az arthritis, a polymyositis és az interstitialis tüdőbetegség. Kezdetben jóindulatú betegségnek érezték, de tanulmányok kimutatták, hogy SLE-vé vagy sclerodermává fejlődhet, amely progresszió társul csökkenő anti-RNP szint titerekkel.

Az anti-Sm antitesteket összefüggésbe hozták a vesebetegség súlyosságával és jelenlétével, különösen afro-amerikai származású betegeknél. Ez az összefüggés erősebbnek tűnik, ha Az Sm-t anti-dsDNS antitestekkel kísérik. Egy nemrégiben végzett tanulmány kimutatta, hogy az anti-Sm, anti-dsDNS és lupus antikoaguláns (antifoszfolipid szindrómával társuló) kombinációja nőbetegekben mind a vesebetegség kockázatát, mind súlyosságát növelte. Az RNP antitestek enyhébb veseelégtelenséggel társulnak. Ezzel szemben egy kanadai tanulmány kimutatta, hogy az anti-Sm és dsDNS jelenléte és szintje nem jósolta meg a károsodást az SLE-ben. a kísérleti lupus modelljei azt sugallják, hogy az anti-Sm autoantitestek közvetlenül nem vesznek részt a lupus nephritis patológiájában, mivel a nefrit vesékben autoreaktív B-sejteket azonosítanak, amelyek antitesteket termelnek a dsDNS és az ssDNS ellen, de az anti-Sm nem. Szisztémásan beadva ezek az autoantitestek fokozatosan lerakódtak a glomeruláris membránra, utánozva a betegséggel összefüggő immun-komplex lerakódást és gyulladást. Bár látszólag vita merül fel az anti-Sm antitestek bevonásának kérdésében a vese lupus patológiájában, úgy tűnik, hogy társadalmi-gazdasági csoporttól vagy lupusszal kapcsolatos szervkárosodástól függetlenül az anti-Sm jelenléte erősen megjósolja a megnövekedett mortalitás lupusban.

Függetlenül attól, hogy specifikus autoantitestekre van-e szükség a vese lupus kialakulásában, a glomeruláris immunkomplex lerakódás a vese érintettségének egyik első jele az SLE-ben. Autoimmun hajlamos egerekben az immunkomplex lerakódását gyulladásos sejtvándorlás, aktiváció és ebből következő szövetpusztulás követi, mivel az aktivált makrofágok megpróbálják megtisztítani az immunkomplexeket. Mindazonáltal az utóbbi időben megkérdőjelezték az immunkomplex kialakulásának abszolút követelményét a vesegyulladás megindításakor. Az RNP-peptiddel immunizált egerek CD4 + T-limfocitáinak átvitele szingenikus naiv egerekbe tartós lupus-szerű nephritis kialakulását eredményezte. Fontos, hogy a TLR3 által kiváltott mieloid DC együttes transzferje a nephritis kialakulásának gátlását eredményezte, és ehelyett kevert kötőszöveti betegség (MCTD) -szerű tüdőbetegség kialakulását eredményezte, jelezve, hogy a különböző DC-populációk segíthetnek az anti -RNP autoimmunitás. Ezek és más friss tanulmányok a TLR-k adjuvánsként történő jelentőségének kiemelésére szolgálnak az SLE kialakulásában és patofiziológiájában. Különösen a TLR-ek szorosan kapcsolódnak az immun-komplex által közvetített vesegyulladáshoz. Például az RNS-t tartalmazó anti-ENA autoantitest-antigén immun komplexek hozzájárulnak a patológiához a TLR7-expresszáló plazmacitoid DC-k aktiválásával és az ebből következő IFN-a termeléssel. A TLR7 ligálás segít a veseszövetben jelen lévő autoreaktív B-sejtek aktiválásában is, több autoantitest termelését, valamint gyulladásos citokinek és kemokinek termelését eredményezve. A krónikus vírusfertőzések nemcsak a lupus nephritist indíthatják el, hanem autoimmunitás hiányában immun komplex nephritist is kiválthatnak, kiemelve az antivirális mechanizmusok és különösen az I. típusú IFN-ek termelésének fontosságát a vesebetegség kialakulásában.Nem világos, hogy a vesebetegségben a rezidens pDC-k vagy a glomeruláris mesangialis sejtek felelősek-e az IFN-α indukcióért, bár a mesangialis sejtek expresszálják a TLR3-at, és reagálni tudnak a polyI: C-stimulációra proinflammatorikus citokinek és I. típusú IFN-ek termelésével. Ezenkívül a mesangiális sejtek mind a RIG-I-t, mind az MDA-5-et expresszálják, és az utóbbi időben kimutatták, hogy hozzájárulnak ezeknek a sejteknek az IFN-α poliI: C által közvetített termeléséhez. A legújabb jelentések a bakteriális TLR-ket, a TLR2-t és a TLR4-et is feltételezik, mivel ezek fontosak az autoantitest termelésben és a glomerulonephritisben.

Összességében a bizonyítékok arra utalnak, hogy az Sm autoantigén közvetlenül nem vesz részt az immun komplex felismerésében a patogén anti -Sm antitestek. Az egereknek beadott Sm vagy RNP peptidek képessége lupus-szerű nephritis kiváltására azonban azt sugallja, hogy maguk az autoantigének, akár önmagukban, akár az RNS-sel komplexben együtt, veszélyjelekként vagy riasztóként működhetnek. Mint ilyen, aktiválnák a nem megfelelő immunválaszt, amely magában foglalja a dendritikus sejteket, a gyulladásos makrofágokat, a T és a B limfocitákat, valamint a gyulladás által közvetített szövetkárosodás ciklusát, valamint a későbbi kromatin és nukleoszómák felszabadulását a magból – anti-dsDNS antitestek célpontjai, bizonyítottan patogén a lupus nephritisben.